1. Fejezet

1.Fejezet

A szökés

Már elmúltam 3000 éves, istennő vagyok a szeretet és a bosszú istennője, tudom… ez nem épp jó összeállítás, de mit tehetnék? Van, egy nővérem úgy hívják, hogy Alissa, de a hívei csak úgy, hogy a „fenevad”ő pedig a káosz istennője. Még én is félek tőle, nem mintha lenne miért, de akkor sem bírom, 3000 éven át be voltam zárva egy ketrecbe. Amibe a nővérem rakatott és előttem ette meg az embereket, igen pontosan ő embereket eszik, vagyis inkább csak az agyukat, az ujjat úgy csinálja, mintha 5-öt mutatna vele és a halántékukhoz nyúl majd elkezdi belevésni a fejükbe a kezét. Miközben az ártatlan embereknek fény jön ki a fejükből, ez az egész egy olyan 5 percbe telik majd az emberekből bolondok lesznek, van egy varázs, amivel ezt vissza lehet fordítani, de ahhoz egy nagyon erős boszorkány kéne, egyesek szerint nem is létezik olyan. Én hiszek benne, habár még én sem láttam, de biztos, hogy létezik olyan, aki meg tudja törni az uralmát. Mi egy másik dimenzióban élünk a neve, Philea. Az őr nyitva hagyta a ketrec ajtaját az után miután meg etetett, hozzá tenném, én emberi kajával táplálkozom nem aggyal. Amikor észrevettem, hogy nincs zárva kiosontam az ajtón, és mivel hihetetlenül erős és gyors vagyok (mint egy újszülött vámpír, csak nekem meg marad az erőm) innentől fogva nyert ügyem volt. Már ott álltam a dimenzió kapunál és nem tudtam eldönteni, hogy melyik lehet az a kapu, amelyik a Földre vihet az emberek közé. Ott volt három kapu és mindegyik máshová vezetett, gondolom, most azt mondjátok, hogy mért nem ugrottam bele valamelyikbe, azért mert az egyik a pokolba vezet, nem a tüzesbe, hanem abba, amibe még a legrosszabb rémlényeiteknél is rosszabbak vannak.

- A középső az! – Mondta egy férfihang, egy fura lény volt 3 szeme és olyan volt a szája, mint egy csőr.

- Köszönöm! – Válaszoltam illedelmesen.

- Troy vagyok! – Jelentette ki az ott álló különös lény. – És te?

- Angelika Dea (A Dea annyit tesz olaszul, hogy istennő)

Nem igazán értettem, hogy mit művel ott az a Troy mert letérdelt előttem.

- Rég vártunk már a kiszabadulásod, és megtörd a „fenevad „uralmát! – Mondta még mindig térdelve.

- Most inkább megyek és meg keresem a boszorkányt! – És bele ugrottam a középső dimenziókapuba. Olyan volt az út mintha repülnék, körülöttem egy kör volt, ami egy falra emlékeztetett. Az út nagyon gyorsan véget ért és egy városban találtam magam amint egy padon üldögélek. Nem tudtam, hogy hol vagyok ezért elindultam a legelső ember felé, akit megláttam.

- Elnézést! – Szólítottam meg a középkorú nőt. – Nem tudja, hogy hol vagyok?

- Noi? – Hát persze! Kevés nyelvet beszélek, de az olasz köztük van.

- Dove mi Trovo? – Azt kérdeztem a hölgytől, hogy hol vagyok.

- Volterra! – Mondta a nő, de már el is ment, bizonyára megrémisztette a régi 1800-as évekbeli fekete ruhám. Eléggé szégyellős vagyok amúgy is, na, de, hogy mindenki engem nézzen! Oltárira cikinek éreztem, szóval inkább elfutottam, persze úgy, mintha ember lennék és egy sötét sikátorban álltam, majd hirtelen leestem és egyenesen egy földalatti járat volt. Fura szagot éreztem, nem éreztem ilyet még sosem, de le tudtam szűrni, hogy ez is valami mesebeli lénynek lehet a szaga. Még egy jó 10 percet mentem, amikor megláttam egy vaskaput, nyitva volt ezért besétáltam rajta, de valaki egyből leütött. Csak homályos foltokat láttam, mint például több vörös szemű, hófehér bőrű vámpír jött körém majd az egyik az ölébe vett és bevitt egy trónszobának kinéző helyiségbe. Majd letett és lassacskán kezdtem magamhoz térni.

- Hol vagyok? – Kérdeztem, amíg a fejemet fogtam.

- Volterrában! – Válaszolta egy krepp-pappír vékony bőrű vámpír.

- Azon kívül? – Kérdeztem erélyesebben, amire nagyon felemelték a fejüket, mi tagadás, nem rajongok a vámpírokért, nem még akkor, ha az egyik leüt, a másik az ölébe kap, a karmaik meg felesel.

- A Volturi palotában! – Válaszolta a másik, akinek a bőre ugyan olyan volt, de a haja hófehér. Na, ez az én formám! A Volturik! Ha van vámpírcsalád, akiket ki nem állhatok azok pont ők. Még régebben hallottam róluk, na meg a zsákmányszerzési módszerükről. Csak fintorogni tudtam rájuk.

- Valami nem tetszik? – Kérdezte a másik férfi, aki a trónról állt fel.

- Soroljam? – Kérdeztem gúnyosan.

- Tudod, te kivel beszélsz? – Kérdezte hangját felemelve a hófehér hajú férfi.

- És te? – Kérdeztem üvöltve, amitől igen csak tátva maradt a szájuk valószínűleg a testalkatom miatt volt ez, 13 évesnek néztem ki, még is úgy üvöltöztem mintha én egy 29 lennék.

- Én Caius Volturi vagyok! – Mondta büszkélkedve, na, nem mintha én erre olyan büszke lennék! – Na? Még mindig olyan felemelőnek érzed magad velünk szemben? – Kérdezte, Te jó isten! ezek azt hiszik, hogy ők a Világ közepe.

- Még szép! – Válaszoltam.

- Hogy merészeled? – Kérdezte már morogva.

- Angelika Dea vagyok! – Mondtam méltóság teljesen, de még sem olyan büszkén, mint Caius. – Nem pedig Caius Volturi! – Ismételtem ugyan olyan nyálas hangon, és büszkén, mint Caius. Erre néhányan elnevették magukat, de Caius rondán rájuk nézett, amolyan gyilkos tekintettel és inkább elhallgattak. – Ha nem tudná, hogy ki vagyok, elmondom! – Mondtam neki, de neki úgy tátva maradt a szája mintha egy elefántot várna, hogy bele repüljön. Épp már nyitottam a szám, hogy bemutatkozzam, amikor az egyik Volturi, aki vezetőnek nézett ki megszólalt.

- Én Aro Volturi vagyok, ők itt Marcus, Demetri. – Na, igen Demetri volt, aki leütött, ezért még meg verem! – Jane, Alec és Sulpicia a feleségem! – Mutatta az ujjával, hogy ki-ki. – Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül láthatjuk! – Mondta és az ujjával hívni kezdte azt a Demetri fickót.

- Vendégül? Pfh azt el lehet felejteni! – Mondtam röhögve, közben Demetri is oda jött mellém.

- Sajnálom, hogy leütöttem! – sajnálkozott a fickó.

- …..,…. Semmi baj!

- Köszönöm! – Hálálkodott.

- Fogad el kérlek a meghívásunk és légy vendégünk! – Kérlelt Marcus. Egy teljes percig gondolkodtam rajta majd egye fene bólintottam.

- Helyes! – Örvendezett és tapsikolt Aro. – Jane kísérd a vendégünket a lakosztályába! – Mondta egy aranyos kislánynak, aki annyi idős lehetett testileg, mint én. Jane bólintott majd eljött egy fiú mellől, akit szintúgy 13-nak néztem, és pont ő volt az, aki az ölébe kapott. Jane a kezével mutatta, hogy kövessem, egy 3 percig sétáltunk a szobám felé, amikor megszólalt.

- Hogy tudtál megszökni? - Kérdezte felém nézve.

- Nyitva hagyták az ajtót! – Válaszoltam és a végét elröhögtem, erre ő is megeresztett egy mosolyt.

- Nagyon tetszik az erőd, vagyis a képességed! – Mondta, amire én felkaptam a fejem egy Volturit érdekel a szeretet?

- Tudod! Nagyon szeretem a képességem a szeretet.

- Nem arra gondoltam, hanem a bosszúra! – Javított ki. Hát persze! Mire is számíthattam egy Volturitól? – Hogy működik?

- Tudod az úgy, hogy ha valaki bosszút akar állni valamiért, példának okáért, egy nőt megcsal a férje és ő bosszút akar állni én ezt automatikusan, megérzem, és oda megyek. És a sértettnek annyit kell mondania, hogy bárcsak gerinctelen lenne, vagy mást. Az a fontos, hogy a bárcsak szó benne legyen. És akkor, amit kívánt, hogy gerinctelen legyen akkor nem lesz gerince! – Mondtam janenek aki mint a kis tündér hallgatott. – és neked van?

- Igen van. Én a puszta gondolatommal vizuális fájdalmat tudok okozni, persze ez a valóságban nem történik meg, de még is úgy érzi.

- Aha! – Jobb lesz ezzel a lánnyal vigyázni.

- És ennek a Demetri fickónak van valami különleges képessége? – Érdeklődtem, mert még is csak a bosszú Istennője vagyok ő meg szabályosan leütött.

- Igen nyomkövető. Hozzá teszem nagyon tehetséges! – Hát akkor eléggé nehéz dolgom lesz.

- És Alecnek? – Kérdeztem, mert ő meg az ölébe vett, remélem, itt van fürdő, mert Volturis lettem.

- Igen neki is van! Ő el tudja venni az érzékszerveket persze vissza is tudja azokat adni. Például valaki süket akkor annak vissza tudja adni a hallást, de el is tudja venni. – Tudakolt Jane. Vagyis Aleccel jobb vigyázni! – Itt vagyunk! – Mutatott az ajtóra Jane. Én meg rá mosolyogtam. Mivel én aludni is tudok ledőltem, de aztán éreztem a Volturi illatot magamon inkább lefürödtem és utána aludtam. Reggel viszonylag korán keltem 8-kor, ki akartam osonni arról a helyről, de Demetri épp ott volt és megszólított.

- Angelika! – Szólt hozzám.

- Demetri! – Mondtam már kevésbé lelkesen.

- Csak szeretnék bocsánatot kérni, amiért leütöttelek! – Mondta.

- Ezt már megbeszéltük! Nem Haragszom! – Nem is haragudtam, na, de akkor is. Legközelebb legalább megérdeklődi, hogy ki az mielőtt leüti.

- Szeretném, ha eljönnél velem sétálni az alagúton! – Mondta, én pedig bólogattam, mert jó megismerni az ellenséget mielőtt támadunk. Aztán amikor Demetri beszélni kezdett rájöttem, hogy nem is olyan vészes a srác, sőt kezdtem megkedvelni.

- Hé, Dem! Nem lennénk haverok? – Kérdeztem. Kérdeztem? Én egy Volturitól, na, ne! Elment az eszem! ?

- De, szívesen! – Mondta és visszakísért a trónterembe közben elmesélte, hogy, hogyan lett ő, Jane és Alec vámpír.