5. Fejezet

5. Fejezet
A harc

Visszamentem a palotába és lassan bebattyogtam a szobámba. Ami nagyon különös volt, hogy senki sem volt a folyosón, ami eléggé szokatlan ugyan is, még amikor gyűlés van akkor is látok ott legalább 10 vámpírt, most meg egyet sem! Lassan és szomorúan becsuktam magam után az ajtót, ledűltem az ágyra és elaludtam. Eléggé különös álmom volt, vagy inkább jövőbe látás? Azt álmodtam, hogy minden Volturi csatlakozott Alissához, és, hogy Alec volt az aki leg elől jött és meg akart ölni, ami persze lehetetlen, de bezárt valahova. Riadtan ébredtem fel, bementem a fürdőbe és hideg vízzel lezuhanyoztam. Felvettem egy fekete bőr felsőt, nadrágot, csizmát. Kinyitottam az ajtót és még mindig sehol sem voltak a Volturik. A vaskapun kilépve visszaemlékeztem mindenre az itt töltött napokra. Elérkeztem az alagúthoz és nem hittem a szememnek, az összes Volturi ott állt felfegyverkezve vigyázban állva. Aro, Caius, Marcus szépen ki voltak csípve, mintha valami Trójai jelentőségű háborúba mennénk.
- menjetek! – Mondta Aro.
- Ti nem jöttök? – Kérdeztem.
- Nem! – Válaszolta Caius.
- Mi, nem megyünk, ők a mi katonáink! – Mondta Marcus.
- Értem!
- Akkor mi indulunk! – Mondta Alec, még mindig olyan hidegen. Mindenki bólintott és indultunk. Sokáig futottunk még úgy is, hogy mindenki a max sebességét használta. Odaértünk, már Alissa ott volt, persze még nem látta, hogy én is ott vagyok, a Volturikkal elbújtunk egy domb mögött.
- Akkor Angelika, kövesd a tervet! Világos? – Kérdezte Alec még mindig ugyan olyan hidegen.
- Az! – Válaszoltam.
- Akkor nyomás! – Utasított. Kifutottam a domb mögül és kifutottam a mező közepére. Amikor Alissa megpillantott, ő is kijött a mező közepére.
- Angelika! Hallottam kiszöktél! – Mondta cinikus hangon.
- Igen kiszöktem! – Válaszoltam végig Alissa szemébe nézve. – De minek is ez a felhajtás? – Kérdeztem. – Hiszen halhatatlan vagyok! Tudod, hogy hamarabb megölöm a katonáid, mint, hogy pislognának!
- A Volturik miatt! Van látnokom, ő mondta, hogy nagyon ragaszkodnak hozzád!
- A Volturi! Tudod, hogy sosem bírtam a vámpírokat, főleg nem a Volturit!
- Egyszer minden megváltozik! – Mondta a köpenyemet bámulva.
- Hogy milyen igazad van! A te uralmadnak is vége szakad egyszer!
- Az sosem fog megtörténni! – Mondta mosolyogva. És úgy tett mind, aki gondolkodik, na, nem mintha ő tudna.
- Min gondolkodsz? – Kérdeztem.
- Angelika Volturi. Hmm… egész jó!
- Ezt meg honnan veszed? – Kérdeztem.
- A köpenyedből!
- Jah persze! Nem vagyok Volturi, megöltem mindet! Annyira tetszett ez a kis köpeny, hogy megtartottam! – Eléggé furcsa fejet vágott, nem hiszem, hogy elhitte.
- Mindet? – Kérdezte még egyszer.
- Hát, amelyik épp küldetésen volt azt nem, van jobb dolgom, is mint utánuk futkosni.
- Kezdjük! Nem a Volturi kibeszélése miatt jöttem! – Mondta nekem, arra lett figyelmes, hogy a katonái sorra összerogytak fájdalmukba és félelmükbe meghaltak, ez is az én erőm volt, a bosszú ilyet is tud. Már épp meg akartam ütni Alissát amikor valaki ellökött, és én egy fának zuhantam. Hátranéztem és nem hittem a szememnek, a rémálmom megvalósulni látszott, Alec volt az épp felsegítette Alissát. Alissa felállt Alec pedig hozzám futott és adott nekem egy jobb, majd bal egyenest, alig éreztem az arcomat, már a földön voltam amikor Alec a bordáim közé rúgott és már megfogta a nyakam, hogy kitekeri, amikor Alissa odajött.
- Te? Miért Alec? – Kérdeztem sírva neki meg még gyönyörű arcán egy csepp könny, vagy megbánás sem mutatkozott.
- Emlékszel Dorotyra? – Kérdezte Alissa.
- Igen! – Bólogattam még mindig sírva.
- Tudod, hogy mi a képessége? – Kérdezte Alissa. Én csak bólogattam, Alissa uralni tud másokat, mint Alecet is, Alec nem akar megölni csak Doroty elvarázsolta. - Oké, folytathatod Alec! – Mondta Alissa, de valaki letépte rólam Alecet, nem igen láttam az arcát, de a teste megegyezett a legjobb barátnőmével, akkor már láttam az arcát is Jane küzdött testvérével. Ki használtam az alkalmat és megragadtam Alissa nyakát. És mint egy vámpír bele haraptam, majd kitéptem egy darabot a nyakából. Ő a fájdalomtól felsikított, még nem lett Ben szóval tovább léptem és a bordába rúgtam, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom azt, hogy a saját nővérem verem, de 3000 év kínja után már csak gyűlöletet éreztem benne. Még mindig Alissa volt ezért az arcát kezdtem ütni, majd Benné változott.
- Demetri! – Kiáltottam.
- Megyek! – Válaszolta és eltörte Ben nyakát. Alec felé néztem, aki még mindig hűvös és vad tekintettel nézett rám, épp Felix és Jane fogták őt le, majd megtört a varázs. Szomorúan nézett rám és messziről láttam, hogy apró könnycseppek gördülnek le tökéletes arcán. Őszintén bánta a dolgot, de hirtelen nagy szúrást éreztem a bordáim közt, nagyon fájt ráadásul még az arcom sem éreztem, csak annyit, hogy tiszta vér a fejem és a pólóm már átázott a vértől. Aztán minden elsötétült. A szobámban ébredtem fel, Jane, Alec, Sulpicia, Atheodora, Demetri, Felix, Heidi, Aro és Marcus álltak az ágyam körül. Meg egy szőke férfit, aki épp az arcomon lévő sebre tett egy ragtapaszt.
- Így ni! Nemsokára rendbe jössz! – Mondta barátságosan, ami egyből feltűnt, hogy arany barnák a szemei.
- Köszönjük Carlisle! – Mondta Aro.
- Semmiség ez a munkám! – Carlisle ő az a vámpír akiről Demetri beszélt?
- Carlisle Cullen? – Kérdeztem.
- Igen én vagyok! – Mondta Carlisle.
- Én azt hittem, hogy ön Amerikában él!
- Igen ott, de Aro felhívott, hogy van valaki, akinek orvosi ellátásra lenne szüksége, ráadásul jó kirándulás is a családommal.
- Beszélhetnénk négy szem közt? – Kérdezte szemlesütve Alec.
- Persze! – A többieknek leesett, hogy most jön az a rész, hogy ők ki mennek, ezért ki is mentek csak én és Alec voltunk benn.
- Nagyon sajnálom a történteket! – Sajnálkozott Alec és néhány apró könnycsepp is volt az arcán, erre én is elsírtam magam.
- Nem a te hibád varázslat alatt álltál!- Mondtam neki.
- Ügye tudod, hogy önszántamból sosem bántanálak? – Kérdezte szipogva, odabújtam hozzá és megcsókoltam.
- Tudom! – Szipogtam és ő is megcsókolt. Aztán amikor már elengedett kimentünk és megnéztük, hogy hol vannak a Cullenék.