Ellenségből barát 1. fejezet

1. Fejezet.

Ezen a mezőn mutatta meg Edward, hogy mennyire csillog a bőre. De elhagyott, mert megvágtam az ujjam, mert egy ember vagyok, aki nem elég jó egy vámpírnak se senkinek. A bokornál valami mocorogni kezdett. Majd előjött az alak. Azonnal felismertem.

- Victoria! – alig halhatóan suttogtam magamnak, de ő elmosolyodott. Hát persze, vámpír, ha halja a szívem dobogását, púzusom verését akkor halja, a hangom hiába suttogok.

- Bella! – Szólított meg. – Nem gondoltam, hogy itt talállak, ugyanis Laurent elment a Cullen házba, de a Cullenék sehol sem voltak. Mit keresel itt, én úgy tudtam te afféle házi kedvencük vagy, vagy nem?

- De valami olyasmi. – Értettem egyet Victoriával.

- Hazudj! – Halottam meg Edward hangját.

- De sokszor meglátogatnak!

- Hazudj jobban! – Erélyesedett fel Edward hangja.

- Majd szólok nekik, hogy erre felé jártatok, de Edwardnak nem szólok, tudod milyen védelmező. – Victoria pillanatokon belül 1 méterre előttem termett.

- Nem hiszek neked!

- Fenyegesd meg! – Szólt ismét Edward hangja.

- Edward tudni fogja, hogy te öltél meg! – Mondtam hangosan Victoriának.

- Nem hiszem, hogy érdekelné a halálod, mégis mennyire lehettél neki fontos, ha itt hagyott téged védtelenül? Szemet- szemért, fogat- fogért, társat- társért! – Victoria egyre közelebb jött hozzám és a nyakamhoz hajolt, már éreztem hideg leheletét a nyakamon, amikor felnézett rám. - Habár, könnyen elfelejtené a halálod, de ha vámpírrá teszlek egy olyanná, aki egy szörnyeteg az sokkal jobban fájna neki! – Ha vámpírrá tesz semmi garanciája nincs rá, hogy emberevő leszek. – Nem lehet igaz! – Az erdő sűrűje felé nézett. – Nem láttam semmit ám hamar megjelent egy nagy, óriási farkas. Majd több követte. – Bella más színhelyet kell keresnünk az átváltozásodhoz. – Victoria felkapott és elkezdett futni. Majd a farkasok is utánunk. Majd megláttam az óceánt, Victoria bele vetette magát és maga után húzott engem a farkasok visszavonulót fújtak kivéve egyet, de ő is elment. Egy darabig Victori úszott engem meg húzott, aztán szárazföldre mentünk. Még mindig Forksban voltunk. Victoria felcipelt egy barlangba, ahol otthoniasan már be volt rendezkedve. Gondolom, itt tölti a napjait.

- Hol is tartottunk? – Kérdezte. – Ja, megvan! - Közelebb lépett hozzám és megharapta a nyakam. Először csak a fogait érzetem a bőröm alatt, majd valami az egész testemet át járta. Fájt, égetett, kínzott. Sikítottam kértem, hogy öljön meg, de nem tette élvezettel nézte fájdalmam. Mintha ez a szörnyű kín sosem akarna véget érni egyre jobban és jobban fájt. De egy nap után jobb lett, és elaludtam. Lassan keltem fel. Fura érzésem volt, érzetem, hogy nagyon hideg vagyok, a kezeimre néztem azok meg olyan fehérek voltak, mint egy hulláé. De volt itt más is. Nem emlékszem semmire, arra, hogy ki vagyok, mi a nevem. SEMMIRE!

- Ki maga? – Kérdeztem az előttem ülő vörös hajú nőtől.

- Mire emlékszel? – Kérdezte kedvesen.

- Semmire.

- Hogy hívnak téged? – Kérdezte.

- Nem tudom. – Néztem rá szomorúan.

- Ó. Én Victoria vagyok a nővéred! - Mondta kedvesen és megölelt Victoria.

- És engem, hogy hívnak? – Kérdeztem.

- Kristen.