10. Fejezet

10. Fejezet.
Alec halála


Eltelt 10 év, Ivi és Demetri nagyon boldog házasok és én is Aleccel, nem rég tudtam meg, hogy terhes is vagyok tőle. Még nem akartam elmondani neki, egyrészt mert itt sem volt, amikor megtudta, mondjuk még mindig nincs itt, mert épp egy új szülött bandát kell megölniük. Másrészt meg, mert ehhez egy jó időzítés is kell. Ivinek mondtam el először, hogy terhes vagyok, de Jane is meghallotta, meg Caius. És ez futótűzként terjedt a Volturi kőrben. Mindenki nagyon örült a kis jövevénynek, még Caius is és meg kért, hogy majd ő is had vigyázhasson a kis babára, mert ő is nagyon szeretett volna egy gyereket. Caiussal is kibékültem, eljött a várva várt nap, Alec és a többiek hazajönnek és végre elmondhatom neki, hogy gyereket várok tőle. Már láttam, hogy jönnek, de Alec sehol sem volt, Heidi állt elém és szomorú arcot vágott. Tudtam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó.
- Hol van Alec? – Kérdeztem sírva. Heidi meg tekerte a fejét.
- Mindent felkutattunk érte, de nem találjuk. Biztos akkor ölték, meg amikor nem láttuk. – Mondta Heidi. Elkezdtem zokogni, és Jane is. Ivi átölelt.
- Részvétem! – Suttogta. Felmentem a szobámba. Leültem az ágyra és csak néztem ki a fejemből, visszaemlékeztem a legelső napra, amikor találkoztam vele. Arra, hogy utáltam, meg arra, hogy nem tudta, hogy ki vagyok, de amikor Demetri leütött szó nélkül felkapott az ölébe. Vajon tudta, hogy mindennél jobban szeretem? Hogy bármit oda adnék cserébe, hogy vele lehessek? Ezek azok a kérdések, amikre sohasem tudhatom meg a választ. Valószínűleg álomba sírtam magam, mert reggel ébredtem fel. Nem volt semmihez sem kedvem, de kopogtak ezért nagy nehezen feltápászkodtam és emberi tempóban az ajtó felé vettem az irányt. Kinyitottam, Felix állt előttem eddig mindig vigyor ült a képén főleg az óta, amikor megtudta, hogy nagybácsi lesz. De most más volt, nem nevetett, csak nézett ki a fejéből. Még sosem láttam így, szomorú és letört volt.
- Ha meghal egy Volturi. – Megdermedt és 1 perccel később folytatta. – A tiszteletére temetést rendezünk. Aro azt mondja, hogy holnap lesz. Bejöhetek?
- Persze! – Beengedtem Felixet a szobámba, de még sokáig az üres folyosót néztem, majd becsuktam és leültem Felix-el szembe.
- Gondolom Alec sosem mondta, hogy mi mennyire jóban voltunk! – Felnevetett, de nem a vidámságtól. – Amikor Alec vámpír lett, nem fogadta túl jól, emlékszem, aznap amikor az átváltozásának vége lett nagyon dühös volt, de ugyan akkor hálás is, hogy nem hagytuk, hogy a máglyahalál végezzen velük. Mindig velem lógott, én segítettem neki kifejleszteni a képességét. Nagyon szerettem, számomra ő olyan volt, mint egy kis öcs. Sokan azt hiszik, hogy mi Volturik, nekünk egy társ elvesztése semmi. Pedig nagyot tévednek! Alec rendes volt, nem érdemelte meg a halált, főleg nem mert apa lett volna!
- Köszi, Felix. – Felix egy erőltetett mosolyt rakott az arcára és kiment. Másnap volt a temetés, Aro néhány szép mondatot elmondott, és még Caius is mondott. Mindenki letört arccal nézett a padlóra. Egy meggyfából készült koporsó volt, ami piros zászlóval volt leterítve, rá a Volturi címer volt hímezve. Majd a koporsót egy másik terembe vitték ahol a többi Volturi halott emléke volt. Eltelt 3 hónap a hasam egyre jobban nőtt, közben mindenki mondta, hogy annak a Bella Cullenek is 3 hónap körül volt, mire megszült. Teljes mértékben igazuk volt, a szülés fájdalmas volt, de nem annyira, mint Alec elvesztése. A szülés után sokáig aludtam és addig, felváltva, Jane, Ivi, Atheodora, Caius, Aro, Marcus, Felix, Demetri, Heidi és Sulpicia vigyáztak a kicsire. Lassan felébredtem és Jane állt előttem.
- Hol van a gyerekem? – Kérdeztem álmosan.
- Caius vigyáz rá. Nagyon aranyos! – Vigyorgott Jane, őt alapban nem látni sokszor vigyorogni, főleg nem az után, hogy elvesztette ikertestvérét. Persze Jason folyamatosan vigasztalja, de úgy tűnik, Janet csak a kisbaba vidíthatja fel. – Lány lett! Mi lesz a neve? – Kíváncsiskodott.
- Te neked milyen név tetszik? – Kérdeztem tőle.
- Illíria. – Válaszolta.
- Akkor a kicsi neve Lana Illíria Volturi! – Jelentettem ki.
- Lana, milyen szép név!
- Igen az! – Mosolyogtam rá. – Caius! – Kiáltottam.
- Mi az? – Kiáltotta ő is.
- Behoznád a kisbabám? – Kérdeztem, és Caius nyomban ott teremt előttem és átadta a kis gyermeket.
- Nagyon tüneményes kis kölyök! Hogy hívják?
- Lana Illíria Volturi! – Mondta Jane.
- Én is adhatok neki? – Kérdezte Caius.
- Persze!
- Eva!
- Akkor én is adhatok neki? – Száguldott be Ivi, bólintottam.
- Ramóna! – Mondta csillogó szemekkel Ivi.
- Akkor. Lana Illíria Eva Ramóna Volturi a neve! – Javította ki magát Jane
- Milyen kár, hogy most nincs itt Alec! – Sóhajtottam és magamhoz öleltem a babám.
- Az! – Hajtotta le a fejét Jane és mindenki kiment a teremből. Én mindvégig Lana-t néztem, nagyon aranyos volt, a szemei barnák voltak, hófehér bőre volt. Aranyosan gügyögött nekem és engem nézett, majdnem elfogott a sírás, mert a vigyorgása Alecére emlékeztetett. Magamba fojtottam a sírást, nem akarok a lányom előtt gyöngének látszani.