7. Fejezet
Volturi történetek II.
Megmentett
Miután Caius elmondta, hogy, hogy lett vámpír nagyon érdekelt a többiek története is. Ezért megesküdtem, hogy a legelső szoba feliratánál, akit ismerek, megállok, bekopogok és megkérdem, hogy, hogy lett vámpír. A legelső ilyen szoba Janeé volt, mivel vele nem vagyok valami jóban, de nagyon érdekel az ő története ezért megkerestem az Alec feliratú szobát. Bekopogtam.
- Szabad! – Mondta alec. Benyitottam, ő épp az egyik fotelben ült és valami filmet nézett.
- Szia! Nem zavarok? – Kérdeztem.
- Szia! De hogy zavarsz! Ülj csak le! Miben segíthetek? – Kérdezte, én leültem a vele szembe lévő fotelbe.
- Nagyon érdekel, hogy te és a tesód, hogy lettetek vámpírok? De Janetől nem mertem megkérdezni, és te mégis csak kedvesebb voltál velem Breeben. Gondoltam te talán elmondod, és nem küldesz el melegebb éghajlatra.
- Nem kell félned Janetől! – Legyintett Alec. – Tudod, mivel neki eléggé fájdalmas képessége van, ezért nem mer neki visszaszólni senki. És ezért hozzászokott, hogy senki sem ellenkezik vele. Te pedig visszaszólhatnál neki, akár néhányszor lángra is kaphatna, mint Marcus. Persze azért ne haljon meg, mert még is csak az ikertesóm és szeretem. De jobban szerettem emberként, amikor kedves aranyos kislány volt. Hogy, hogyan lettünk vámpírok? – Sóhajtott Alec. – 1639-ben születtünk, a falu nevére nem emlékszem. Akkoriban voltak az ilyen vámpírüldözések, boszorkányüldözések, stb. Az ikrek akkoriban roppant ritkaságnak számítottak. Ja, igen mielőtt elfelejtem! Az a falu nagyon közel van Volterrához, szinte mellette. Ott tartottam, hogy ritkaságnak számítottunk. Az emberek nem tudták épp ésszel felfogni, hogy egyszerre, hogy születhet 2 gyerek. Mondjuk az állatok is több kölyköt szülnek, de ez őket hidegen hagyta. Aztán a közeli várostanács, nem Volterra volt, hanem Firenze, kihirdették, hogy mi boszorkányok vagyunk. Amikor ezt anyukám és apukám megtudta összecsomagoltak nekünk néhány holmit és elszöktünk az erdőbe. Utánunk az emberek hatóvadászatot indítottak, de nem találtak. Este anyukám és apukám elmentek keresni tűzifát, addig mi meg ott maradtunk. Aztán sikolyt halottunk, ami anyukánké és apukánké volt,. Majd megjelent egy csapat piros szemű vámpír. Az egyiknek vér csorgott a szájából, és ő ölte meg anyánkat és apánkat. Felkaptak a vállukra minket és elvittek ide Volterrába. A földalatti palotájukba. Egy kedves vámpír Aro megharapott minket, majd 3 napi kín után átváltoztunk. Aztán rájöttünk, hogy milyen jó képességünk van, és mi lettünk Aro kicsi kedvencei. Aztán megkértük Arot, hogy had öljük meg Albeirót, aki megölte a szüleinket. Aro belement. Jane előbb megkínozta, majd én megöltem. És az óta itt élünk a Volturival. – Fejezte be történetét Alec.
- De, hogy lehet, hogy te kedves maradtál, míg Jane meg a kínzó kisgyerek? – Kérdeztem.
- Nem tudom.
- És mi a te meg Jane képességetek? – Érdeklődtem.
- Janeé, hogy vizuális fájdalmat tud kelteni másokban. Az enyém, hogy el tudom venni másoktól az érzékszerveiket, de vissza is tudom adni őket.
- Akkor inkább egyikkőtöket sem húzom ki a sodrából! – Nevettem.
- Igen az jóm lenne! – Nevetett Alec is. Kimentem a szobából és a kertbe mentem. Ott ült egy szőke hajú nő. Odamentem hozzá, hogy bemutatkozzam.
- Jó napot! Amber vagyok! – Mosolyogtam a nőre.
- Szia! Már sokat halottam rólad! – Mosolygott ő is. – Lady Sulpicia Volturi asszony vagyok! – Fogott velem kezet a hölgy.
- Örvendek! – Mosolyogtam rá.
- Én is! Hogy lettél vámpír? – Kérdezte.
- Hát Caius megharapott. És ön? – Kérdeztem.
- Nem emlékszem emberkoromból semmire, sajnos! – Legyintett. – Nekem mennem kell, mert már Aro biztos vár. De örültem, hogy megismertelek! Szia! – És már itt sem volt. Továbbmentem a kertben. Majd valaki nekem ugrott én meg elestem. Egy másik vámpír volt, a nyakláncán egy nagy R betű lógott. Elkezdett ütni, majd valaki letépte rólam és meggyújtotta, de az a vámpír még időben a szökőkútba ugrott, majd a megmentőmre. sokáig ütötte szegényt, majd kapcsoltam és az akaratommal meggyújtottam a vámpírt. A jövevény porrá égett és odasietem a vámpírhoz, aki megmentett. Megnéztem, hogy ki az és Caius volt.
- Teeeeeeeeeeeee? – Kérdeztem.
- Igen én! – Bólintott. És felállt.
- Miért? Hisz pótolható vagyok, te meg nem, hisz te vagy a 2. vezér! – Értetlenkedtem.
- Ezért! – És Caius megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése